Későősszel, macskával, őzzel

Az ajtóban állunk, macskám meg én.
Épp kel a nap, s a hegyek tetején

aranyló, tüzespiros csík ragyog.
Nyújtózom egyet, még álmos vagyok,

de szemem már nyitva áll a szépre.
A cica gondol egyet, felugrik a székre,

majd onnan hirtelen a vállamon terem.
Vastagszik lassan a ragyogó perem,

fénydárdákat lövell szerteszét.
Lent még ködben áll a kert, csepegés neszét
szállítja a nyirkos levegő, a táj misztikus,

minden súlytalan, szinte lebegő, mint az álmok.
Még mindig, tétován, a küszöbön álldogálok,
pedig hideg van itt,

borzong a vékony bőr alkaromon,

míg szemem átsiklik a várromokon,

hol hajdan dicső királyok laktak…
Egy kóbor fénysugártól felfénylik az ablak,
a macska mocorog balvállamon,

jólesőn melegíti és dorombol is hangosan,

mint mikor öreg varrógép zörög. Bent
a kávéfőző fújtat, csurran, csöpög és hörög,

mennem kell, elzárnom a gázt,
kivenni a kredencből a csészét… és majd
a cica is megkapja a részét az esti májból.
A gazda már úgyis megírta penzumát a tájról,

melyen a búcsúzó Ősz még kicsit elidőz.
Közben a kerítésen átugrik egy őz,
hullott almából csemegézne;
elfordulok inkább, mielőtt megigézne,

és elégne a gumi, mint múlt szombaton…
A cica is leugrik, melegét még sokáig érzem

reumától recsegő vállamon.