Szívfájdalom

Ködben ácsorognak tétován a fák, 

kései metszéstől sebzett a sövény;

fény imbolyog a bokrok vonalán,

szívemben haldoklik a hiú remény.

A kapukulcsot a zárból kiveszem…

nem jön el úgysem a várva várt,

kesernyés, kései, bódult szerelem;

ideje bezárni ezt a bús bazárt.

Kerítésemről is feslik már a festék,

a hajdan boldog ház túlélte fénykorát. 

Szállongó homályban telnek már az esték, 

magányban kortyolom az emlékek borát.

Emlékként pereg sok tavalyi toboz,

(a téli szél a fenyők csúcsait cibálja)

Vége az ősznek, ez már December bálja,

dermedő kezével mellemen motoz.

(Érzésem múló szívfájdalom, 

gyengeség, hogy erről szól bánatos dalom.

Gyújtsunk gyertyát, hívjunk társaságot,

tegyünk fel szép zenét!

Ne hallgassuk naphosszat a csendet,

a haldokló kert sok apró neszét!)

Későősszel, macskával, őzzel

Az ajtóban állunk, macskám meg én.
Épp kel a nap, s a hegyek tetején

aranyló, tüzespiros csík ragyog.
Nyújtózom egyet, még álmos vagyok,

de szemem már nyitva áll a szépre.
A cica gondol egyet, felugrik a székre,

majd onnan hirtelen a vállamon terem.
Vastagszik lassan a ragyogó perem,

fénydárdákat lövell szerteszét.
Lent még ködben áll a kert, csepegés neszét
szállítja a nyirkos levegő, a táj misztikus,

minden súlytalan, szinte lebegő, mint az álmok.
Még mindig, tétován, a küszöbön álldogálok,
pedig hideg van itt,

borzong a vékony bőr alkaromon,

míg szemem átsiklik a várromokon,

hol hajdan dicső királyok laktak…
Egy kóbor fénysugártól felfénylik az ablak,
a macska mocorog balvállamon,

jólesőn melegíti és dorombol is hangosan,

mint mikor öreg varrógép zörög. Bent
a kávéfőző fújtat, csurran, csöpög és hörög,

mennem kell, elzárnom a gázt,
kivenni a kredencből a csészét… és majd
a cica is megkapja a részét az esti májból.
A gazda már úgyis megírta penzumát a tájról,

melyen a búcsúzó Ősz még kicsit elidőz.
Közben a kerítésen átugrik egy őz,
hullott almából csemegézne;
elfordulok inkább, mielőtt megigézne,

és elégne a gumi, mint múlt szombaton…
A cica is leugrik, melegét még sokáig érzem

reumától recsegő vállamon. 

Novemberi parkban

Novemberi parkban

Foszlik a vén platán álcaruhája,

vedlett rongyai a sétányon hevernek.
Közmunkások részvétlen bakancsa
tapos a fakérgen, ahogy arra mennek,

lassú léptekkel, kedélytelenül,

szájuk sarkában füstölgő csikkel.
Lent sétálok éppen a kicsikkel,

és rájuk szólok, ne zavarják őket,

hancúrozással a munkából jövőket,

kiknek vállán nehéz teher az élet
mely most épp rajtuk tapos…
Meglódul a csapat, léptet szaporáznak,
(a sarkon befordul a sárga villamos).

A kanyarban eltűnnek, nem marad

nyomukban más, csak levélrakás,
ágak, tört fakéreg a kövezeten,

szomorkás sorok egy papírfecnin…
(ha nem kallódik el, majd átvezetem)

Gyermekeim "kultuszfilmjei"

Egy generáció kedvencei, kihagyhatatlan filmopuszok!

Délelőtt a Tél előtt

Fotó: barnalaczy  időkép.hu

A Hámori tó látványa mámorító!
Fölötte opálos ég feszül.
A táj mint egy fenséges palota,
termét belengi az Ősz bús illata.
Kupolája alatt, hűs magányban
szívemre nyugalom települ.
A vízparton hullámfecsegés,
lusta csobbanások…
aztán minden apró zaj elül.
A levelek is némán peregnek a parton,
mely varázsütésre elcsöndesül.
Egy kidőlt fa törzsén üldögélek.
Összesimul végre a „kívül” s a „belül”.

A sétányon kamaszhorda csörtet,
durva hangjuk megtöri a halk harmóniát.
- Skacok, húzzunk el innen már a rákba,
a parkolóban vegyünk még piát!
Odébb megyek. Ők észre se vesznek.
Magunkra maradunk, az Ősz, meg én.
Hamuszín hófelhők lassan gyülekeznek,
a novemberi Bükk zorduló egén.

Fogyókúra buktatókkal 3.

- Jézus, Mama! Mi történt? Maga alig áll a lábán...
A gyógyszereit bevette már?!
- Jaj, hagyd el, fiam! Pont ez a gond! Tegnap voltam felülvizsgálaton bent a városban. A főorvos úr nézi a leleteimet, hümmög erősen, aztán végül kiböki, hogy sehogy nincs megelégedve a koleszterinemmel! Pedig már a harmadik gyógyszert írja fel rá! Szedem is ezeket az ilyen-olyan "astatinokat", de nem használnak semmit.
Most azt találta ki, hogy egyek sok zabkorpát!Mondom  neki, drága főorvos úr, hát nem vagyok én ló, hogy zabot egyek! Jót nevetett  rajtam a nővérrel együtt, aztán, mint az értelmetlen gyereknek, szép türelmesen elmagyarázta, hogy a zabkorpa milyen jót tesz majd az én nyavalyámra... Közben ijesztgetett rendesen, hogy így a koszorúér, meg a plakk... ahogy már csak ezek a doktorok szokták.
Szegény anyám mindig azt mondta, "hagyd magad lányom, hamarabb szabadulsz", így aztán a végén beadtam a derekamat!
Hanem a baj ott kezdődött, hogy tűvé kellett tegyem a boltokat azért a flancos zabkorpáért! Végül egy bioboltban kaptam, aranyárban. Hazavittem, belekevertem belőle a kefírembe. De hiába voltam éhomra, csak nem akaródzott lenyelnem. Arra a kutyulékra emlékeztetett, amit Emmi nénéd kevert mindig a kocáknak!
Végre a szomszédasszonyomtól kaptam egy jó tanácsot.
- Idefigyeljen Irmuska! Hát süsse bele a korpát valami péksüteménybe, oszt majd úgy megeheti! Még ki is keresett nekem egy cédulát, ami be volt téve neki a "horvátilonába", ahol a receptjeit gyűjtögeti. Itt van, ni: :

"Hozzávalók: 40 dkg kenyérliszt
10 dkg zabkorpa
2,5 dkg élesztő
3 dl meleg víz
3 evőkanál méz
1,5 teáskanál só
0,5 dl olívaolaj
A lekenéshez :olívaolaj
A lisztet összekeverjük a korpával. A közepébe kis fészket alakítunk ki. Belekanalazzuk a mézet, rámorzsoljuk az élesztőt és ráöntjük a meglangyosított vizet. 15 perc alatt hagyjuk, hogy az élesztő felfusson. Hozzáadjuk az olívaolajat és a sót. Jól kidagasztjuk a tésztát. 1 órán át, lefedve meleg helyen kelesztjük. Lisztezett munkafelületen átgyúrjuk. 40 centis körré nyújtjuk. 8 cikkre vágjuk, kialakítjuk a kifliformát és sütőpapíros lemezre rakosgatjuk. Meleg helyen újabb 30 percet kelesztjük. Lekenjük az olívaolajjal és 200 fokra előmelegített sütőben 15-20 perc alatt megsütjük."

- És még adott is ez a drága lélek egy kis olasz  olajat is, meg valami francia hársmézet,  amit én nem használok sose! A lányától kapta, aki mindenféle ilyen külföldi dolgot megvesz magának, aztán egy idő múlva, mikor nem fogy el, merthogy ő is afféle magyaros parasztkonyhát visz a férje kedvére, hát rátukmálja a mamára. De ott hagytam abba, hogy nekiálltam sütni, pedig mostanában már sátoros ünnepekkor is inkább csak veszek valamit készen.
- No, készen is lesz már, mindjárt! Ha az embernek van kivel szót váltania, mindjárt jobban megy az idő, látod! Beleszedem neked ebbe a kendőbe! Vidd haza, a tündér kislányaid majd elhordják tízórainak az iskolába, ami nem fogyott el reggelire! Én meg inkább csak ledőlök egy kicsit pihenni, alig érzem már a lábamat...

Under Pressure

   














Amennyire csak vissza tudok emlékezni, a  mi nemzedékünk mindig is "nyomás alatt" volt tartva.Legfeljebb az intézményesített présgép színe és márka jelzése változott meg időnként.  (Most éppen a narancssárga, "autoriter parlamenti demokrácia" dívik ) és állítólag  pont azért nő állandóan  a nyomás, mert kiderült, hogy a prést hitelbe vettük és még nincs kifizetve... Mindenesetre: God, save the Queen! :)
                            

Fogyókúra, buktatókkal 2.

Fotó és recept: tucsokbogarkonyhaja.blogspot.com

A Főorvos úgy trónolt kis szobájában, mint egy keleti bálvány. A Buddha szobrokhoz hasonló, kifejezéstelen, kerek arca  zsírosan fénylett, ahogy a monitort figyelte. Unottan átlapozott a kórelőzményeken, majd végre futó pillantásra méltatta páciensét is.
- Ön túlsúlyos! - mondta ki vizsgálódásának végeredményét - Sürgősen kezdjen egy szigorú diétába!
Némi üggyel-bajjal feltápászkodott székéből hogy meghallgassa a beteg szívverését.
Testvérek között is volt vagy százharminc kiló.
Felírt néhány újabb gyógyszert, kis biccentéssel nyugtázta a zsebébe csúsztatott borítékot és királyi mozdulattal elbocsátotta a pácienst színe elől.

A beteg a felülvizsgálatról egyenesen hazasietett. Konyhájában elült egy percre és eltűnődött, mit is főzzön aznap. Végül a hűtőből előhalászott egy szép csontos csirkemellet.
- A csirke az diétás! - dicsérte meg magát. Fel is tette a húst íziben, hideg vízben. Gyakorlott kézzel 3-4 fej vöröshagymát megtisztított és fel is karikázta, majd a hús után szórta a lassan gyöngyözni kezdő lébe. Aztán a borsszóróból derekas mennyiségű őrölt borssal ízesítette a készülő levest. Mikor a hús puhulni kezdett, egy   méretes krumplit is meghámozott. Apró kockákra vágta és az is mehetett bele a fazékba. A kamrában volt még jóféle eperlevél tésztája, egy félmaréknyit abból is beleszórt. A leves finom illatokat árasztott már, de még valami hiányzott belőle.
- Hoppá, a petrezselyem! - ütött homlokára és máris nekiállt apróra metélni mind a két csokornyit a haragos színű zöldfűszerből,  ami eddig egy befőttes üveg vízbe állítva várt sorára. Mielőtt ezzel is megízesítette volna levesét, előbb kihalászta a léből a csirkemellet. Lehúzta róla a bőrt, mert ugye abban van a koleszterin főleg és ki is csontozta rögtön. A mellcsontot és a bőrt beledobta egy kis műanyag dobozba, hogy majd öreg barátját, a szomszéd néni csillogó szemű kis tacskóját megörvendeztethesse vele. Aztán a deszkáról belesöpörte a petruskát a levesbe és elzárta a gázt.

- A levessel meg a hússal megvolnánk - mondta fennhangon - De azért csak kéne még valami...
Rövid töprengés után úgy döntött, hogy pirított grízt készít köret gyanánt. Már csaknem elkészült ezzel is, mikor halk kopogást hallott az előszobából. Fölösleges lett volna kikukucskálni, vagy megkérdezni, hogy "ki az?". Az ajtó felől  ütemes dobolás hallatszott. Rögtön tudta, hogy csakis Csöpi kutyus lehet a zaj okozója, amint izgatott farkcsóválással veri az ajtót.
Mosolyogva fordította el a zárban a kulcsot.
- Csókolom, Eszti néni! Hát te, Csöpike, hogyhogy ilyen későn mégy sétálni?
Az öregasszony mentegetőzött.
- Rosszul aludtam az éjjel, és a reggeli után visszahúzott az ágy. És képzelje, az az áldott szívű jószág hagyott pihenni, nem türelmetlenkedett!
- No, akkor megérdemel egy kis jutalomfalatot! Épp most tettem neki félre!
A kutya lelkes ugrálással fogadta a kínálás, egy pillanat alatt elropogtatta a csontot és hálás pillantást vetett az adakozóra.
Eszti néni, aki soha nem hagyott egy gesztust sem viszonzatlanul, bevásárló szatyrából előkotort három szép jonatán almát.
- Nézze csak lelkem, ezt magának hoztam! A húgom küldte Csengersimáról! Ez itt megnyomódott kicsit szállítás közben, de kompótba még jó lesz... - és aggódva kémlelte a szomszéd arcát, hogy fogadja csekély ajándékát.
- Milyen jó ötlet! - gondolta az, miközben kedves mosollyal elvette az almákat a dióbarna, öreg kézből, melyen a bőr olyan volt már, mint a pergamen - Miért is ne csinálhatnék egy falatnyi almaszószt a pirított gríz mellé?
A forma kedvéért, mintha még sosem csinált volna ilyet, kifaggatta az öregasszonyt a recept felől. Csöpi közben már türelmetlenkedni kezdett, póráza rángatásával jelezte, hogy neki bizony már sürgős, így a diskurzus nem tartott soká.
Az almaszeletek gyorsan megpuhultak, a szósz ízesítése is tökéletesen sikerült, pedig a diétára való tekintettel cukor helyett Canderellel készült.
Egy órával később Galagonya már a törzshelyén ült.
- Adjon még egy korsóval, Elek úr! Úgy megszomjaztam a pirított grízre, ami ebédhez volt... vagy talán az a kis sültkolbász lehet benne a ludas, amit nyomatékul ettem a pecsenyésnél?

Édes élet, öregesen

- Papa, a hosszú hétvégén elviszem a lányokat Egerbe! - mondta a lánya Galagonyának - Rám is rám fér már  egy kis pihenés!
Az öreg rábólintott. Rutinszerűen visszakérdezett:
- Valami megbízatás, komissió nincsen?
- Talán egy dolog lenne... - tűnődött el egy pillanatra a fiatalasszony - Holnap korán indulunk, addig meg még mosnom is kell... a hűtőt viszont nem lesz időm kipakolni, pedig le is kéne ereszteni már. Nem ugranál át valamelyik nap? Túl sok minden nincs már benne, a lejáróban levő cuccokat dobd ki a szemétbe, szívfájdalom nélkül! A kamrapolcon is van pár régi befőtt, kérlek, azt is tüntesd már el...
Az öreg felsóhajtott. Nehezen viselte el a pocsékolást, főleg, ha ételt dobnak ki nemtörődömségből.De nem kezdett vitát.
Másnap reggel átbuszozott a fiatalokhoz. A hatalmas hűtő tényleg nem volt tele, de azért kikerült belőle egy kis háztartás vagy háromnapi ellátmánya. Persze, főleg nyalánkságból volt sok, mindenféle habok, joghurtkrémek, felbontott és bontatlan "pasto"-k és kencék sorakoztak a polcokon. Szétválogatott mindent, egy-két dolgot tényleg ki kellett dobni, de sok minden még bőven kibírt volna egy hetet. Bevásárló szatyra csaknem megtelt a még felhasználható "maradékokból", amiket, tudta jól, el kell tüntetnie a hazatérők szeme elől a kapott instrukciók szerint.
A befőtteknek sem volt szemlátomást semmi bajuk, tartalmuk dacolt a cimkéken szereplő dátumokkal.
Galagonyának eszébe ötlött, hogy annak idején egyszer rábukkant a kamrában egy húszéves (!) szilvalekvárra, még Matild hagyatékából, aminek semmi baja nem volt...
Hazaballagott. A megrakott szatyor súlyos teherként húzta a karját.
A hétvége hamar eltelt, eljött a vasárnap dél.
- Lassanként indulniuk kell hazafelé, ha nem akarnak csúcsforgalomban vánszorogni! - és keze már nyúlt volna a telefonért, de visszafogta magát.
Inkább a konyhába indult. Előhalászta a hűtőből a "madárlátta" görög joghurtokat (volt vagy hat doboz) és letette a konyhaasztalra. Egy literes, zománcos bögrében felforralt három deci tejet. A fűszerek között talált még egy vaníliarudat, szétnyitotta és a kikapart magvakat is a forró tejbe szórta. Félrehúzva a bögrét, feloldott benne három lap Oetker zselatint, aztán belekevert a sűrűsödő masszába négy doboz joghurtot. Szétadagolta az édességet és hagyta kihűlni, mielőtt a hűtőbe tette volna.
Kibontott egy üveg rumosmeggy befőttet, abból a fajtából, amit nászasszonya minden évben bőségesen csinált.
Megkóstolta. Finom volt, mint mindig, nem hiányzott belőle semmi. Se cukorral, se rummal, se fűszerekkel nem volt értelme "feljavítani". Azért felforralta az üveg tartalmának felét, hogy a desszert mellé öntetként szolgáljon. Estére megdermedt minden. Nyolc körül kiborogatta a tálkákat egy-egy kistányérra és az öntetből is kanalazott melléjük.

Fotó és recept: tucsokbogarkonyhaja.blogspot.com

- Most már csak előkerülnek! - gondolta reménykedve - Itt lehetnek bármelyik percben!
Éjfélkor feladta. Mikor vége lett a kései filmnek, kiment és egyenként beleborogatta a desszerteket a wc-be.
- Úgyis ez lett volna a sorsuk! Csak tettek egy kis kerülőt! - szólt kesernyésen.

Fogyókúra, buktatókkal

Barátom elérte a vágósúlyt. Hirtelen támadt pánikjában hozzám fordult és sírva könyörgött holmi diétás receptekért. Könnyed menüként egy kis lezsírozott, zöldséges kacsanyak-levest javasoltam neki, második fogásként pedig lilahagymás cukkinifőzeléket. Lemásolta receptjeimet és boldogan távozott, azzal, hogy másnap (!) már el is kezdi az egészséges táplálkozást, mégpedig a javasolt menüvel.
Mit tesz isten, másnap, ebédidőben fel kellett hozzá ugranom. Elképedve láttam, amint egy jókora debreceni sertéskaraj utolsó, vastag szeletén élvezkelődik. Mikor szelíden szemére vetettem eme kilengést, diadalmasan orrom alá dugta a saját receptemet, amin megjegyzésként valóban ott állt saját kézírásommal: 
"A legfinomabb forrón, frissen sült, fűszeres karajszeletekkel!"

Röstelkedtem erősen, hogy jószándékom, s vele barátom diétája zátonyra futott, de ő megvigasztalt:

- Képzeld, a főzeléket eleve nem rántással, hanem habarással csináltam! Így már tényleg diétás lett, nem? És nagyon jól passzolt a karajhoz! Hétvégén is ezt fogok csinálni!

A mindenségbe bámulás élvezete

Valljuk meg őszintén, a november nem igazán az esti andalgások, éjszakai romantikus kóborlások évada ezen az égövön. Mégis, néha nagyon megéri, ha rászánjuk magunkat legalább egy rövid sétára ebben a hónapban is. Ha szerencsénk van és valami jótékony szél elsöpörte utunkból a nyirkos ködöt és tisztára súrolt őszi égbolt feszül fölénk, egyedülálló látványban gyönyörködhetünk! Ritkán látni olyan pazar összképét az égen sorjázó, tisztán fénylő csillagoknak, mint ilyenkor. Az ékkövekkel kivert remekmívű Tejút ott feszül fölöttünk, és ha volt, aki megtanította nekünk felismerni őket, akkor röpke nézelődés alatt rendre ráismerhetünk barátainkra, a Göncölszekérre, Sánta Katára, a Fiastyúkra és a többiekre. Beleszédülhetünk felfoghatatlanul hatalmas távolságokba, a galaxisok végtelen perspektívájába. Aztán, ha kigyönyörködtük magunkat ez égi világban, szaporázzuk meg lépteinket, hiszen vár minket a mi kis meleg, hívogató kuckónk! Remélhetőleg hagytunk hátra valami jótét lelket, aki az átfázott éjszakai kóborlókat (hiszen a tiszta éjszaka leghűbb társa a csípős hideg) egy tányér illatozó süteménnyel, finom fűszeres forralt borral várja. Mert az esendő ember nem mindig éri be a Hold illatával…

Herány tokány, utoljára

Tomakonyha fotója

-  Jó reggelt, Józsi úr! Hogy van, mikor jól van?
- Akkor tűrhetően! – mosolygott Galagonyára a fiatal hentes – Miben segíthetek?
- A szokásos sertéscombon kívül nekem most egy jó kilónyi stefánia kéne! De ha az nincs, akkor beérem helyette pacsnival is! – somolygott az öreg. 
- Egy jól ellátott boltban minden van, kérem! – húzta ki magát illő szakmai önérzettel Józsi. 
- Íme, itt a gyönyörű stefánia, itt meg a marhapacsni! – mutatott rá büszkén ugyanarra a halom húsra – Melyikből adhatok?
- Tudja mit, adjon stefániát, az mégiscsak előkelőbben hangzik, nemde? És ezért a pénzért már az ember hadd válogasson…

Összenevettek. A hentes keze fürgén járt közben. Levágta a kért sertéscombot, mint a bűvész, felmutatta, hogy kedvenc vevője lássa, milyen szép, sovány darabot kapott. 
- Felszeleteljem a stefit? – kérdezte közben és a jóváhagyó biccentésre már neki is látott. Örült, hogy az emberi szót egy kis extra szívességgel viszonozhatja. A tőkén már gyűltek is a gyönyörű, sötétvörös, háromszögletű szeletek halomba. Mindegyik közepén egy vékony, hófehér csík húzódott. 
- Mi lesz ebből, szerkesztő úr? Vadas marha? 
- A feléből, Józsikám, a feléből! A minap, társaságban egy Toma nevű hedonista festő olyan élvezettel mesélte el a saját receptjét, hogy meghozta a vadashoz az étvágyamat. Én is hasonló módon készítem a vadast, de ő rafináltabban fűszerezi a pácot. Nos, úgy döntöttem, átveszem a metódusát, ami nagyon csábítóan hangzik. A stefánia felét be is pácolom, ahogy hazaérek, hadd érlelődjön a hétvégéig a hűtőben. A maradékból, meg a sertéscombból viszont Herány tokányt csinálok, még ma! Ebből nem engedek! 
- Olyat még nem is ettem! Az igazat megvallva, hírét se hallottam eddig! – ismerte be Józsi.
- Ez egy régi erdélyi szász étel, az eredeti neve Herein tokány volt, ez a német szó lett Herány a magyarság száján. Boldogult úrfikoromban még előfordult az igényesebb éttermek speise-kártyáján, de aztán lassan kikopott a honi gasztronómiából. Ez a fogás úgy készül…
no de majd máskor! – legyintett Galagonya, mert hirtelen csoport vevő is érkezett, így Józsinak dolga akadt. 
Elköszönt hát, és még egyszer leellenőrizve kis vásárlólistáját, hazafelé indult. 
Otthon a konyhai falióra szemrehányóan mutatta, hogy bizony, a piacon eljárt az idő. Galagonya fürgén nekilátott hát a tokány elkészítéséhez. Szerencsére nem nulláról indult, mert a hozzávalókból a borjúvesét már kora reggel megtisztította, belsejéből az utolsó morzsányi nemkívánatos fehér testszövetet, membránt eltávolította és a vese már a második áztatóvizében várakozott. 
- Ennyi elég is lesz neki! – döntötte el Galagonya – Azért hagyni kell benne egy kis „veseízt” is, hiszen az igazi ínyencek pont azt szeretik! 
Gyorsan felkockázta a vesét és félretette a hűtőbe, hadd várjon sorára. A vágódeszkára most a sertéscomb került, ezt apró, hosszúkás csíkokra vágta, nemkülönben a stefániából e célra kiszemelt szeleteket is. 
- Ha egyszer tokányt főz az ember, akkor azt már a húsdarabok formája is  egyértelműen jelezze azt a vendégnek! – idézte fel egy öreg kifőzdés barátja szavait – És már csak a szárított vargányát kell beáztatnom, meg a hagymát megtisztítani és kezdődhet a főzés maga!

Némi csörömpölés árán kiszabadította a konyhaszekrény aljából a kedvenc öntöttvas lábasát, feltette a gázra és bőkezűen kanalazott az aljára a múlt hétről megmaradt libazsírból. 
- Azért jó, hogy a gyerekek meghagyták e felét! Ahogy az a vendég fiú nekilátott a lilahagymával megrakott zsíros kenyereknek és a libatepertőnek, nem sok esélye volt erre… - gondolt vissza mosolyogva – Habár, az étel azért van, hogy elfogyjon…
A zsír már felforrósodott, ideje volt belevetni a hagymát. Némi habozás után Galagonya két gerezd fokhagymát is dobott utána, apróra vágva. Kavart rajta kettőt, aztán jött a marhahús! Megsózta, borsozta az egészet és türelmesen várta, hogy a többször is megkavart hús kifehéredjen és levet is engedjen. Aztán lefedte a lábast, hagyta, hogy a hús saját levében, gőzében párolódjon. Mikor úgy látta, hogy a dolog jó úton halad, akkor a sertéscombot is belezúdította a lábasba. Így már nehezebben lehetett kavarni az egészet, de Galagonya megbirkózott a feladattal. Mikor úgy látta, hogy a lé a sok húshoz képest kevés lesz, a hűtőből elővett egy bögre alaplét és ráöntötte. Újra sózott, borsozott, aztán még egy zöldségleves kockát is rámorzsolt a tetejére. 
- Ennyivel csak nem rontom el! Az ízének meg nem fog ártani! – gondolta némi lelkiismeret furdalással, mikor a födővel befedte a lábast. 

Leült, pattintott egy sört és maga elé húzta az újságot. Elhúzta száját, mikor a legújabb korrupciós ügyeket taglaló cikken átlapozott.
- A világ már csak ilyen! Mindig ugyanaz a nóta járja! Csak tudnám, mire költik azt a temérdek pénzt! 
Aztán, mikor a következő oldalon megpillantotta az éppen felkapott szőke, hosszúcombú cicababa fotóját, amint mímelt odaadással felnéz a mellette álló üzletemberre, megértően elmosolyodott. 
- Ez a csaj talán még egy-két évi zárkaajtó-csapkodást is megérne… - tűnődött.

Megitta söre maradékát és elővette a vesét és a gombát. 
- Itt az ideje, hogy ezek is belekerüljenek a tokányba! A többi meg már csak idő kérdése! Aztán a tejföllel már csak akkor rottyintom össze, mikor a köret is kész lesz!
Felvette az asztalról a telefonját és megnyomta a gyorstárcsázó gombot. 
- No, arany szívem, itt minden rendben van! Mit mondtál, mikor jöttök? Rendben! Aztán a mozijegyet ne hagyd otthon, mint a múltkor!

Miért fáj a szív?

Hát, mikor, kinek, miért... Ennek a mélabús, ám mégis szimpatikus férfiúnak például egész álló nap egy szelet almás-rebarbarás pitéért... hogy beteljesül-e az álma, amit a pikáns ízű süteményről szövöget, az pár perc alatt kiderül, ha a kíváncsi olvasó rákattint kedvenc videoklipemre, mely Bonnie Tyler méltán örökzölddé vált régi számát dolgozza fel, nagyszerűen. A sláger köré egy megható, banális, mégis bájos történetet körítve egy javakorabeli férfi esendő vágyairól, melyhez a zenei kíséretet a wellingtoni ukulele zenekar szolgáltatja, akik ezúttal egy kis kávézó vendégkörét alakítják. A  sok ukulele együttes hangzása, a finoman kidolgozott vokál más dimenzióba emeli az eredeti dalt, ami pedig önmagában se "piskóta" (sem rebarbarás pite)

Égből kapott ebéd

- Mintha csak a falnak beszélnék! - morgolódott magában az öregember, mikor letette a telefont - Ezek a kölkök elengednek mindent a fülük mellett... Százszor megmondtam nekik, ha fel akarnak jönni, legalább egy nappal szóljanak már ide...
- Most mi a frászkarikával fogadjam őket? Ráadásul hétfő van! Se piac, se hentes...

Lassan lecsillapodott. Feltett magának egy kis vizet forrni a neszkaféjához, aztán a csészéjével kezében kikönyökölt a park fele néző ablakpárkányra. Nézelődés közben eltűnődött, mivel is tudná vendégül látni unokáit, akikre az előbb még bibliai átkokat szórt. Lent a játszótér sarkánál egy emelőkosaras autó forgolódott, hogy a láncfűrészes munkás hozzáférhessen az elöregedett akáchoz. Az öreg gyors elhatározással felhörpintette az utolsó korty kávét, megtapogatta zsebét, hogy svájci bicskája benne van-e, felkapott a konyhában egy üres szatyrot és lesietett a kocsihoz.
- Kivágják, vagy csak csonkolják? - szólt fel a vezetőfülkében cigarettázó sofőrnek.
- Ki maga? Valami környezetvédő? - kérdezett vissza gyanakodva a sofőr, elborult arccal.
- Egy fenét! De ha az is lennék... belátnám, hogy ezt az öreg fát muszáj kivágni. Vagy harminc éve, mikor a telep épült, meghagyták magnak itt a park sarkán. De a csúcsszáradás mutatja, hogy bizony bőven túl van már bőven a vágásérett koron.
A gépkocsivezető megkönnyebbült, hogy nem valami harcos zölddel kell vitatkoznia, mint oly sokszor munkája során.

- Látom, ért hozzá, fater! Nem úgy, mint itt a sok széplelkű asszonyka, akik elátkozzák az embert, ha végzi a dolgát. Bezzeg, ha egy nagyobb szél letör egy ágat, ami aztán az ő kocsijukra vagy netán a gyerekre zuhan... másként beszélnek.
- Hacsak a faág nem pont az anyósukat tiszteli meg... - kacsintott rá a sofőrre az öreg. Az harsányan felnevetett, vette a lapot.
- Nem sokáig kéne a banyának itt szobrozni! - tódította - Látja, bátyám, ez a fatörzs már teljesen el van gombásodva.
- Látom bizony! - mondta az öreg - A termőtestek is kiütköztek már. Épp ezért jöttem ide. Gondoltam, megkérdezem, nem tudna-e engem felemelni odáig... és felmutatott, úgy négy méter magasba, ahol tisztességes méretű gombatelep nőtt ki az öreg fa oldalán.
A sofőr elgondolkodott, majd óvatosan körülnézett a néptelen játszótéren.
- No egye fene, nem bánom! Remélem, nem szédülős!
Odakiáltott társának.
- Józsi! Tarthatsz egy kis szünetet! De mielőtt leülsz kajálni, hozzál már egy doboz cigit nekem a kisboltból!
A fiatalember morgott valamit a bajusza alatt, de elindult. Mikor eltűnt a ház sarkánál, a sofőr odaszólt az öregnek.
- No, jöhet a menet, fater! Ugorjon be, aztán kapaszkodjék nekem!
Pár perc volt az egész. A kosár a kellő magasságban megállt. Az öreg kihajolt, elégedetten látta, hogy az időzítés tökéletes. A téli fülőkék zöme még nem öregedett el, pont olyanok voltak a sárgásbarna gombakalapok, ahogy a nagykönyv megírja.
A svájci tiszti bicska jó szolgálatot tett. Az öreg sietve levagdosta a gombatelep legjavát és beledobálta a szatyorba.
- Ez van vagy másfél kiló! - gondolta elégedetten, miközben intett, hogy leengedhetik. Odalent illően megköszönte a szívességet. A sofőr kíváncsian kérdezte.
- Aztán mit csinál ezzel a taplóval?
Az öregember majdnem belekezdett a téli fülőke és a taplógombák közti különbség magyarázatába, de végül csak ennyit mondott huncutul.
- Kipréselem a levét és beleteszem az anyós kávéjába! Itt az ideje, hogy örököljek valamicskét...
- Ugyan menjen már! - nevetett a sofőr és az öreg ment is, nehogy kifusson az időből.
A kis konyhába megtérvén, fürgén nekilátott a hadműveletnek. A sütőből kivette a tegnap este óta benne árválkodó fél sütőtököt, a hűtőből az ebéd maradékát, egy kis főtt krumplit.
Villával sietve összedolgozta őket, beáldozva a reggelire szánt vajat és egy kis tejfölt, meg egy felvert tojást. Pár kanál tönkölylisztet is szórt a masszára, majd jól elkeverte.
- Ebből már csak egy kis só hiányzik! - mormolta, majd a tésztát belelapogatta egy lapos, kerek sütőformába - No, felavatjuk ezt is, a gyerekek ajándékát...
Begyújtotta a sütőt és az órára nézett.
- Húsz perc biztosan elég lesz neki! - és hozzálátott az asztalra kiszórt gomba megtisztításához. A tönköket levagdosta és kidobta. A kissé nyálkás kalapokat lekaparta, majd apróra vágta. Hagymát pirított olajon, majd rádobta a gombát. Enyhe halszag terjengett a konyhában, míg a hagyma pirult, de aztán eloszlott. Mikor már jónak látszott az egész, kiadósan megborsozta. Hirtelen ötlettel egy kis római köményt és cayenne-i borsot is szórt rá. Volt még a hűtőben egy darab füstölt Karaván sajtja, sietve azt is ráreszelte.
A sütőben a tészta pont olyan lett, ahogy várta. Kivette és a tetején óvatosan szétkente a fűszeres gombamasszát. Rászórta a reszelt sajtot is, meg egy kis finomra vágott turbolyát, majd visszacsúsztatta a formát a rostélyra.
Ekkor szólalt meg a kapucsengő.
- Hogy ti mindig megérzitek, ha véletlen csinálok magamnak valami jót... - zsörtölődött a betoppanó kamaszlányokkal, csak úgy a látszat kedvéért. Aztán leült ő is az asztal mellé, és mosolyogva, hümmögve elmerült a napi élmények buzgón előadott, patakvízként hömpölygő áradatába.

Le a rosszkedvvel!

Téli saláta

A türelmetlen csengetés valami enyhe rossz érzést keltett az öregben.Feltápászkodott a tévé elől és beengedte csinos kis vendégét. - Figyelj, Krosszfater! - indított a keresztlány a maga lendületes, rámenős stílusában, aminek Galagonya sosem tudott ellenállni - Ugye, nem raktad még el kulipintyót télire?! Mert a barátnőm barátjának most lesz név- és szülinapja egyszerre, és arra gondoltam... Galagonya arca megrándult egy pillanatra, de aztán beletörődően bólintott. - Hát, a vizet már elzártam, a bojlert is leürítettem, de ha nem akartak fürödni... - Á, csak felmennénk, buliznánk egy kicsit, szóval jönnénk-mennénk, mint a villamos! - legyintett a kis cserfes és egy kézmozdulattal elsöpört maga elől minden esetleg mégis felmerülő ellenvetést. Elég, ha elmagyarázod, mit hogyan kell kinyitni és valamelyik ügyes fiú majd... Mi, lányok meg majd szépen kitakarítunk magunk után... Galagonya felsóhajtott. Az ilyen parttalan felajánlásokban már régen nem hitt igazán. Tudta jól, hogy hétvégi programját simán, könnyedén felülírták. De még mindig úgy jön ki a legjobban a dologból, ha saját maga intéz mindent. Igyekezett jó képet vágni a dologhoz. - Majd felugrom péntek délután és megteszem a szükséges előkészületeket! Ne félj, nem maradok ott a nyakatokon.. vigaszdíj gyanánt bekasszírozott egy nyakába borulást és két puszit. - Aztán enni mit fogtok? - kérdezte később kíváncsian. Nagyjából ismerte a társaság összetételét és tisztában volt vele, hogy a többség legfeljebb egy rántottára van képesítve. - Á, nem csinálunk nagy ügyet belőle! - intett a kis keresztlány némi bizonytalansággal a hangjában, de aztán feltalálta magát - Persze, ha már úgyis felmégy, nem ütnél össze valami téli salátát mondjuk? Ebben maradtak. A nagylány távozása után az öreg eltűnődve a gép elé ült. Hamar megtalálta, amit keresett, Tücsökbogár bloggerina receptje már korábban elnyerte tetszését. Elővette noteszát és a másnapi vásárolni valók közé felírta a hozzávalókat. Másnap reggel nem a piacon kezdett, hanem a fényes hipermarket mirelit részlegénél. Szerencséje volt! Igaz, aranyárban, de sikerült a salátaféléket beszereznie. Megkönnyebbülten sietett a piacra, ahol kedvenc baromfiboltjában megvette a füstölt libahúst, a Cserpes cég új mintaboltjában pedig a gusztusos mozzarella sajtgolyóbisokat. A többi hozzávaló volt otthon, a receptet összeállítani és egy tálban a hűtőbe tenni némi érlelődésre már gyerekjáték volt.

Pénteken dolga akadt, ezért csak szombaton, kora reggel jutott ért oda a házhoz. Üzembe helyezte a vízrendszert, bekapcsolta a konvektorokat, a hűtőt.Körüljárta a nemrégen elültetett facsemetéit is. Alig végzett mindezzel, mikor az utca végén feltűnt egy jókedvűen hangoskodó kis csapat. Gyorsan becsukta az ajtót, a kulcsokat a megbeszélt helyre tette és a másik kapun elhagyta a házat. A hétvége lassan eltelt. Hétfőn reggel az öreg már nem bírta tovább. Kapta magát és indult a vasúthoz. Ideges kézzel nyitotta az ajtót, korábbi tapasztalatai alapján a legrosszabbra is fel volt készülve. Meglepődve nézett körül. Gyönyörű rendet talált. Az edényeket is elmosogatták és helyükre rakták dolgos kezek. Csak a salátás tál maradt elöl a konyhapulton, benne kis cédulával. - "A saláta mesés volt! A lányok lelegelték róla a zöldet, a fiúk meg kentek a húshoz libazsíros kenyeret... Csóközön: Edina" - Úgy látszik, csak kezd benőni ennek a kis fruskának is a feje lágya! - futott át Galagonya agyán. Aztán kiment a napsütésben fürdő kertbe, meglocsolni a friss ültetvényt, ha már egyszer újból működött a kerti csap.

(ha valaki a pontos receptre kíváncsi, keresse fel a tücsökbogarkonyhaja.blogspot.com weboldalt!)

Herány tokány, újratöltve

- A múltkor nem akartam mondani, hogy én már ettem Herány tokányt, méghozzá az autentikus, marosszéki változatot! – jelentette ki Galagonya büszkén, mikor a kis csapat ismét összegyűlt a játszótéri pad körül és hogy, hogy nem, megint az ételekre terelődött a szó. - Csodáltam volna, ha nem… - morogta kajánul Kishúszas és vigyorogta oldalba bökte mellette álló barátját és üzlettársát, Nagyhúszast. Ők ketten egy egészen sajátos ipart űztek, melynek gúnynevüket is köszönhették. Kishúszas, a kimustrált hajdani zsoké, a maga ötven kilós, impozánsnak nem mondható testalkatával a metró végállomás körül ténfergő, várakozó utasoktól szemlesütve egy-egy húszast kunyerált. A többség persze elutasította, ám ekkor nemsokára szembetalálták magukat Nagyhúszassal, akinek hordónyi mellkasát, öles termetét már mindenki kénytelen volt akceptálni. A majd kétméteres, 130 kilós óriás szelíden figyelmeztette a szőrös szívűeket, hogy nem szép dolog éhező embertársaiktól megtagadni a bagatell készpénz adományt. A többség azonnal megváltoztatta korábbi merev álláspontját és rémülten kotorászni kezdett a zsebében. Aztán, ha netán csak egy darab húszforintos került a remegő ujjak közé, akkor jött a további figyelmeztetés, hogy a csapat létszáma az első figyelmeztetés óta, ugyebár, minimum a duplájára nőtt… A páros szépen keresett, és Kishúszas, a nagy ötlet kiagyalója talán ezért is engedett meg magának némi tiszteletlenséget, bár Galagonyát azért ő is nagyon akceptálta. Így most is illemtudó arckifejezést erőltetett magára és a továbbiakban mély figyelemmel hallgatta az öreget, aki közben pattintott magának egy sört és jóízűen kortyolt is belőle. - Nos, a történet már több mint húsz éves! Akkoriban omlott össze a Szovjetúnió és a hajdani szocialista blokk országaiban is beindult valami erjedés. Romániában kivégezték a teljhatalmú diktátort és a helyzet innen tőlünk nézve, teljesen kaotikus volt. Székely véreink megsegítésére sok segélyszállítmány indult Erdélybe, annak idején jómagam is segédkeztem nem egynek az elindításában. Aztán meg, mikor beindult a menekültek hulláma, akkor meg az ideérkezőknek kellett segédkezni. Az akkori cégemnél is befogadtunk néhány ilyen embert, sőt, egész családokat is. Elhelyeztük őket, a vállalat fizette az albérletüket, és mindenki segített nekik beilleszkedni. Persze, később aztán lelohadt a kezdeti lelkesedés, de az első időkből szép emlékeink maradtak… Az én brigádomba egy marosszéki fiú került, valahonnan a Sóvidék csücskéről. Szorgalmas, jóeszű fiatalember volt, arra spórolt, hogy majd a húgait is áthozathassa, akik mindenáron nyugaton akartak karriert csinálni. Ármin, kihasználva a nagy felfordulást és azt, hogy a nagy hazafiúi nekibuzdulásban a fináncok se ellenőrizték a határforgalmat olyan szigorúan, mint korábban, valahogy megszervezte, hogy a parajdi sóbányából „visszáruként” egy kamionnyi kősó átkerüljön hozzánk. Aztán hozzám fordult, hogy a továbbiakat illetően segítsek neki. Szívtam a fogamat, mert azért a dolog enyhén szólva is „szabálytalan” volt, de mit tehettem? Segítettem a fiúnak sebtében egy raktárat keresni, aztán meg apránként, persze számla nélkül, túladni a „készleten”. Eltartott egy ideig, de a végén elfogyott az utolsó zsák is, hálistennek. Ármin persze, közben mindig fogadkozott, hogy nem lesz hálátlan, de én arra csak legyintettem, nem vettem komolyan. Aztán egyszer csak eljött a bányásznap, ami a cégnél nagy ünnepnek számított. És akkor Ármin kibérelte a kisváros sportegyesületének klubházát. Az előtte levő füves focipályán megrendezhettük a szokásos nősök-nőtlenek futballmeccset, csapra vertünk több hordó sört és a pálya szélén nagy kondérban főtt… - Rákérdezek? Csak nem a Herány tokány? – szólt közbe Kishúszas, aki már megint nem állta meg szó nélkül. Galagonya sértődötten hátat fordított a padnak, mint aki távozni készül, de Nagyhúszas visszahúzta és engesztelésül előhúzott zsebéből egy doboz Heinekent, ami nála a jószándék komoly jele volt. Az öreg visszafordult, kortyolt egyet a sörből és megenyhülten folytatta. - Nos, mivel úgy látom, az urak már türelmetlenek, azt hiszem elég, ha szikáran a recept ismertetésére szorítkozom! Nem taglalom,hogy annak idején milyen nehézségek árán lehetett vidéken, de még a fővárosban is, jóminőségű marhahúshoz jutni! A sertéshús fronton is csak azért volt könnyebb a helyzet, mert jócskán elterjedtek akkoriban már a hűtőládák… emlékeztek az autósorokra, tetejükön a Gorenjékkel? De mindegy már, az az idő is elmúlt. A lényeg az, hogy a végén sikerült mindent szükséges hozzávalót, sőt, nem kis erőfeszítést téve, néhány kedves segéderőt is beszerezni, akik aztán felváltva látták el a konyhalányok és a csapatoknak szurkoló pompon-görlök feladatkörét. Így nekem már csak a főzés felügyelete maradt, ami bár felelősségteljes feladat… - De mi volt akkor az erdélyi sráccal? – kíváncsiskodott megint Kishúszas. - Ja, Árminnal? Hát, egy darabig állta a sarat, de mikor a tizedik csúcsgóréval kellett koccintania a rendezvény sikerére, már kissé elfáradt… Szerencsére még időben el tudta mondani, hogy is készül az a híres Herány tokány, odahaza náluk… Aztán lefektettük a fiút az öltözőben. Az étel amúgy prímán sikerült! A focisták a szokatlan testmozgástól, a szurkolók meg a pályaszéli aktivitástól jócskán megéheztek. El is fogyott a nagy bográcsból az utolsó adag is! Aztán persze, mindenki jött a receptjéért… - Na ez az! Végül is, hogy csináltátok ezt a híres kaját? - Erre majd talán máskor kerítek sort! Most, ha megbocsátanak az urak, van egy kis halaszthatatlan elintéznivalóm! – szólt Galagonya és rákacsintott a társaságra, melynek tagjai hüledezve nézték, hogy az öreg a tér sarkán megálló és türelmetlen dudaszót adó kis piros Mini Cooperhez siet és bepréseli magát a csinos vezető mellé. - Nahát…- ámuldozott Kishúszas – Láttátok, amit én láttam?! A téren még akkor is a titokzatos nőről folyt a szó, mikor Galagonya kikászálódott a kocsiból, két szatyorral és egy hosszú listával a kezében, a piac sarkán. - Oké, kislányom! Egy jó óra alatt azt hiszem, mindent meg tudok venni! A parkolóban találkozunk…

Hallgatni jó

Ma Amelanchier lamarckii-t (lánykori nevén fanyarkát, vagy hogy az édesszájúaknak is tessék: mézalmácskát) ültettem a kertben. Alaposan megkínlódtam a kötött agyagos erdei talajjal, a már régóta cserére szoruló szerszámokkal, de főleg saját, lázadozó izületeimmel és izmaimmal. Hiába, nem szokta a cigány a szántást... Ráadásul, mivel a házikó már a téli álomra készül, vagyis a víz el van zárva, az öntözéshez szükséges mennyiséget a köztéri nyomós kútról kell hazacipelni, ceglédi kannával, apránként. A tervezett mennyiség fele sem volt elültetve, csak vagy 20 tő, mikor szégyenszemre fel kellett adnom. Remegő lábakkal, sajgó derékkal tettem még egy kört a kúthoz, hogy meg tudjam mosni agyagos mancsomat. Aztán nagy üggyel bajjal kicsomagoltam egy CD lemezt a dobozából és feltettem az előtéri kis lejátszóra. Kiültem az eresz alatti padra, hallgattam Astor Piazzola pazar zenéjét, Gidon Krémer csodás tolmácsolásában és csak néztem kifelé a fejemből. Néha úgy tűnt, hogy a lassan águktól megváló levelek mintha a zene szárnyain szállnának, pörögnének lefelé. Négy feledhetetlen perc volt! Hazafelé a vonaton, és a metrón minden fiatal füldugóval, fejhallgatóval felszerelkezve ült a helyén. Csak ne kelljen senkire nézni, szemkontaktusba kerülni, netán egy mosolyt váltani! És agyukba, mint a mosógépből a centrifugálás közben, ömlik a tucc-tucc zene. Vajon tudják ezek a fiúk, lányok, hogy mennyi drága percet fecsérelnek el?

Örömzene

Ki hinné?! Már ötéves a Budapest Bár! Ez a 2007 nyarán egy józsefvárosi bérház 3. emeleti lakásában megalakult formáció a Kistehén Tánczenekarból és a Romano Dromból ismert Farkas Róbert hegedűs kezdeményezésére jött létre. A zenész magyar alternatív zenekarok énekeseit hívta el, akiket arra kért, hogy a század első évtizedeiben kávéházakban, bárokban, elegáns mulatókban és régi filmekben elhangzott slágereket énekeljék el cigányzenészekből álló zenekara kíséretével - ez volt benne a "csavar", amely egyedülállóvá tette a műsort. A sokféle stíluselemből létrehozott koktélra "volt igény"! A Budapest Bár hatalmas siker lett. Meghívott előadói, az alter zene hazai sztárjai szinte lubickoltak az újfajta, eklektikus stílusban, mely a Budapest Bár védjegye lett. Az első sikereket azóta számos újabb kísérlet követte, a diadalút folytatódott. Reméljük, a lendület még sokáig kitart, mindannyiunk örömére. Hiszen az öröm az nem hízlal, talán az örömzene sem.

Terápia későőszi depresszió ellen

Az embernek vannak furcsa hangulatai. Például rátör valami olyasmi érzés, hogy a elege van a világból! Az ember ilyenkor válaszút elé van állítva a sors által és lelki alkata szerint dönt a hogyan-továbbról. A múlt század elején divatos forgatókönyv szerint a borongós hangulatba süllyedt (általában nőnemű) egyedek időnként gyufamérget ittak, később, ahogy az élet modernizálódott, kinyitották a gázt. Mai korunk kompromisszumképességet követel. Ezért, hasonló hangulat bekövetkeztekor mérlegeljünk minden megoldást és igyekezzünk a lehető legjobban kijönni a problémánkból. Ha már inni van kedvünk, hát igyunk! De semmi esetre se bajlódjunk a gyufafejekre kent, kétes összetételű anyag beáztatásával! Inkább pattintsunk egy sört, vagy ami még jobb, bontsunk ki valami jobbfajta vörösbort és töltsünk magunknak egy pohárral. Viszont, ha már a gyufa és a gáz is szóbajött, hát ballagjunk ki a konyhába és gyújtsuk meg a gázt! A gázrózsa mítikus fénye további cselekvésekre ösztönözhet. Mondjuk, ha már úgyis ég a gáz, hát tegyünk fel egy serpenyőt és öntsünk bele egy jó pohárnyit a borból, amely a palack kibontása óta vélhetőleg már jól átszellőzött, viszont remélhetőleg még nem fogyott el. A borhoz facsarjunk ugyanannyi friss narancslét. Ha görög narancsot vettünk, akkor tűnődjünk el a görög kultúra nagyszerű eredményein, esetleg (Kispál és Borz megszívlelendő javaslata szerint) mossunk ki gyorsan egy bugyit, hogy "tiszta legyen az Akropoliszra", ha netán vasárnap ott lenne dolgunk. Ha mindezzel megvagyunk, ifjúkori álmainkhoz hasonlóan, zúzzunk össze néhány borókabogyót. A fűszeres lébe helyezzünk bele néhány szép téli körtét, magházuktól megfosztva őket, ahogy anno minket is megfosztott a sors vágyaink beteljesedésétől. Mind az efölötti borongásra, mind a körték megfelelő megpárolódására bőségesen elegendő 20-25 perc. Ha kevés vágyunk volt anno, netán a körtéket jobban feldaraboltuk, akkor még kevesebb; különösen, ha szerelmi ügyeinket kihagyjuk a felsorolásból ill. a körtéket gyakran meglocsoljuk a fűszeres lével. Nem árt, ha visszaemlékezéseinket néhány kellemes emlék felidézésével, a lét pedig egy kis mézzel vagy barnacukorral megédesítjük. A serpenyőt félrehúzva megállapíthatjuk, hogy a fűszeres vörösbor inhalálása kellemes irányba terelte gondolatainkat és a borókával ízesített, narancsos vörösborban posírozott körték is elkészültek. Most már csak az okozhat némi fejtörést, hogy mi a francot kezdjünk velük?! Nos, mivel időközben gondolkozásunk pozitív fordulatot vett, ezt a gondot most könnyedén megoldjuk. Bányásszuk elő a fagyasztóból azt a gyönyörű kacsamellet, amit életunt hangulatunkban a fagyasztóba löktünk, olyan mélyre, mint amilyen mély lehet az évértékelő beszédek által a kisnyugdíjasokban bekövetkezett depresszió. Lassan fel fog engedni a barátságos, jóillatú konyhában bizonyára, éppúgy, mint az egymásra acsarkodó képviselők a parlamenti büfében a negyedik unicum után. És akkor nekiállhatunk az elkészítésének, mondjuk konfitálhatjuk nyolcvan fokosra hevített kacsazsírban, szépen, türelmesen, és közben előkészíthetjük a köretnek kiszemelt édeskömény gumókat, vadrizst vagy édesburgonyát... Hiszen a köret lehetőleg legyen legalább olyan csábítóan izgalmas, mint annak a nőnek a hangja a telefonban, akit mintegy véletlenül felcsöngettünk komótos, de egyre jókedvűbb tevés-vevésünk közben.

Heránytokány nosztalgia

- Hanem tudjátok, hogy most mit ennék? – kérdezte társait Dzsóker a téren. Be sem várva a találgatásokat, belekezdett a történetbe. - Életem egy bonyolult, zűrzavaros időszakában úgy hozta a sorsom, hogy sokszor kellett vonatoznom. Néha éjszaka szálltam fel az expresszre, hogy aztán egy távoli állomáson még elérjek valami szakadt szárnyvonalon döcögő munkásvonatot. Vagy jó órát, másfelet várakoztam, mire megjött a csatlakozásom. Egy ilyen alkalommal, miközben le-föl sétálgattam egy hosszú peronon, ha jól emlékszem, ez a miskolci Tiszai pályaudvaron lehetett, azon kaptam magam, hogy egyre többször állok meg egy-egy pillanatra a resti ajtaja előtt. Biztosan éhes lehettem, mert nagyon csábítónak találtam a kifüggesztett étlap kínálatát. Pedig akkoriban egy vasúti étterem nem tartott túlságos választékot, leginkább az unalomig ismert készételek sorjáztak a géppel írt, fejléces papiroson. A szokásos sertés- és marhapörkölt mellett, mely fogások aztán szerepeltek „zóna” változatban is és néhány főzeléken, feltétként, volt még vesevelő, szalontüdő zsemlyegombóccal, aztán természetesen a kihagyhatatlan rántott és párizsiasan sütött borda, sertésszelet a jobban eleresztett utasoknak. De az én figyelmemet ott és akkor az étlap aljára cirkalmas betűkkel odabiggyesztett kiegészítés keltette fel, mely így szólt: „A konyhafőnök mai ajánlata: Herány tokány’” Képzeletemet felajzotta a szűkszavú, mégis sokatmondó közlés. Vajon mi lehet ez a különös nevű étel? Mi az a „herány”?! Netán a konyhafőnök hívják így? – tűnődtem. Arrébb sétáltam pár lépést és az egyik, szándékosan vagy hanyagságból nyitva hagyott ablaktáblán át belestem a fényes délben is meglehetős homályba burkolózó étteremben. Dacára az ebédidőnek, alig volt közönség, a fehér kabátot viselő egyetlen pincér a csapossal diskurált kedélyesen. A csapos kezében egy sárga turf újság volt, tehát anélkül, hogy a társalgásukból egy szót is hallottam volna, minden kétséget kizáróan megállapíthattam, hogy a diskurzus témája csakis a lóverseny lehet. Két asztal volt csak foglalt. Az egyiknél egy meglehetősen elhanyagolt külsejű öregúr ült a söre mellett, le mertem volna fogadni, hogy minden délelőttjét itt tölti, szinte már a berendezés egy darabjának tekinthető. A terem közepén két férfi étkezett. Azaz, csak az egyikük evett, egy barna öltönyös, nyakkendős férfi, akit társa tartott közben szóval, időnként sóvár pillantásokat vetve a másik tányérjának fogyatkozó tartalmára. Úgy tűnt, hogy valamiről nagyon meg akarja győzni a szemben ülőt, aki azonban szemmel láthatóan kizárólag az ételre koncentrált. Tempósan, de nem kapkodva evett, láthatóan élvezettel rágott meg minden egyes falatot, melyet előtte nagy műgonddal helyezett villájára. Nehéz lett volna megállapítani az ablakból, hogy mit is fogyasztott. Az étel szemlátomást a pörköltfélék népes családjába tartozott, azonban a neki szentelt különleges figyelemből kitűnt, hogy nem lehet valamely közönséges változat. Agyamba bevillant: ez lehet az a bizonyos tokány! Az öltönyös úr közben elfogyasztotta a tányéron levő adagot. Elhárítva az azonnal az asztalánál termett pincért, magabiztosan, a legcsekélyebb szégyenlősség nélkül kivett a kosárból egy szelet kenyeret és ráérősen, szemlátomást nagy élvezettel nekiállt tunkolni a szaftot. Nagyot nyeltem és kezem önkéntelenül a zsebemben kezdett kotorászni, pénz után. Ezt a fogást feltétlenül meg kell kóstolnom! Szándékomat a pályaudvari megafon vétózta meg. Egy borízű hang közölte, hogy a tornanádaskai személy perceken belül indul! Ott kellett hagynom a peront és a konyhafőnök lábasában a rám várakozó Herány tokányt, mely azóta is beteljesületlen ételábrándként lebeg emlékeim között. - Végül is, mi a fene van abban a kajában? – kérdezte valaki. Dzsóker megvonta a vállát. - Tudja a franc! Annak idején kiment a fejemből, hogy utánajárjak és megkóstoljam valahol. Talán nem is lenne már jó… hiszen ki tudja, ízlene-e egyáltalán….

Márton napi libator

"Márton fehér lován körbejár
Hóval födött már a csíki határ
Asztalunkra lúdsült és újbor kerül
Bánatos szívünk majd felderül"
-mondogatta ilyentájt a  megboldogult Sylvester Matild, az én édes mostoha nagyanyám.
Nos, az idén Márton lova nem fehér, hiszen november egy korai ijesztgetésétől eltekintve eddig nem borított ránk hótakarót. Egye fene, a magam részéről nem sajnálom, hiszen kinőttem már régen a tél örömeiből. A népszerű magyar védőszent napját azért sikerült megünnepelni.

Szabó Anita, alias Tücsökbogár még tavaly összeállította egy libator menüsorát kedvemre. Mégpedig olyan bőséges alapossággal, hogy azt végigenni szinte lehetetlen! Remélem, apránként azért sikerül majd kipróbálni, megkóstolni minden egyes fogást. Nektek is kívánok ehhez jó egészséget és étvágyat!
(Ha valakinek furdalná az oldalát, hogy mi lehet abban a kis tálkában a sült mellett, hát elárulom! Tücsök, a pompás, de természeténél fogva kissé zsíros liba mellé borzselét ajánl, melyet elkészíteni pofonegyszerű, viszont a végeredmény csodálatos.
Aki ennél többre kíváncsi, látogasson el TücsökBogár konyhájára a blogspoton! Nagyon megéri, higgyétek el!

Egy piktor emlékére

Felkelt a megreccsenő öreg ágyról, diólevelektől szagló szalmazsákról. Megtörte a mosdótál vékony jegét. Borostáját álláról lekaparta. Szemrehányóan nézett rá  a tűzhely és a balta: ma sem gyújtottál tüzet! Korty pálinkát ivott, krákogott, aztán már csak saruja csattogott... Hátán festőállvány, kezében elnyűtt  táska… szívében egy új kép látomása. Íriszében a Balaton, a nagy szerelem, rajta kívül nem látta így senki, sohasem a tavat, a fényben felszívódó testeket, a vitorlák vásznát, a szílvaszín esteket. Rég nincs köztünk. Fentről figyel talán. Pasztell látomása ott ragyog műterme hófehér falán.

Találkozás a Halállal

Tegnap éjjel, hazafelé tartva a város másik végébe, a piros metró járatán, 22:23-kor, a Népstadion állomás magasságában találkoztam a Halállal. H halál kissé viharvert, hatvanas évjáratúnak saccolt hölgy volt, tisztes, bár divatjamúlt és kopott öltözetben. Ami feltűnt rajta, az bohókás, horgolt  kalapja volt, és az, hogy ódivatú flórharisnyát viselt, ami slendrián módon meg volt tekeredve a lábán. A kocsi szinte üres volt, hátsó végében csak mi ketten foglaltunk helyet, a Halál és én. Amikor beszálltam és leültem, persze még nem tudhattam, kivel utazom, de nemsokára kiderült.

A Halál – hadd hívjam minden különösebb körülményeskedés nélkül egyszerűen így – furcsa, elgondolkodó pillantást vetett rám, mikor mellételepedtem. Szemében hirtelen a felismerés szikrája csillant meg. Jókora, fekete műbőr táskájából, amely valamiféle átmenetet képezett a dolgozó nő aktatáskája, egy idős hölgy retikülje és egy elfoglalt háziasszony „ki tudja, mit kell ma még hazacipelnem” apropójú szatyra között, egy vékony köteg kitöltött kartonűrlapot halászott elő. Szakasztott olyanokat, mint aminőket gyerekkoromban az SZTK rendelésein lehetett látni. Fakó, szürke, vastag, szélein kézírásokkal és időben kitöltött rövid, láthatóan hivatalos feljegyzésekkel ellátva, lila, fekete dátumbélyegzőkkel lestemplizve az egyes bejegyzések között. Teljesen érdektelen volt az egész, ha napközben látom, tekintetem átsiklik rajta biztosan. De ilyenkor, késő este mégiscsak volt benne valami furcsa, abszurd, elgondolkoztató… ahogy a kis öreg hölgy az űrlapokat böngészi, láthatóan fokozódó izgalommal.
És amikor megtalálta, amit keresett, még furcsább volt, amilyen diadalmas, megelégedett tekintetet vetett rám! Amúgy szelíd, tisztán csillogó szürkéskék szemében valami dévaj derű villant meg. Rápillantva a kezében tartott, a többiek közül kiemelt kopott kartonlapra, döbbenten láttam, hogy az én nevem van a fejlécre írva… és a születésem ideje, úgy, ahogy az szokás. Megköszörültem a torkom, hogy feltegyek neki legalább egy nyilvánvalóan ostoba és fölösleges kérdést, de megelőzött.

– Igen, fiam! Maga az! Már régóta szeretném lezárni a kartonját, de mindig közbejött valami… Itt van ni, alig kilenc évvel a nyilvántartásba vétele után, amikor magának gyógyszermérgezésben el kellett volna hunynia, már be is írtam, hogy túladagolás nyugtatóból… maga meg, egy szerelmes patikuslány trehánysága révén vitaminokat szedett be… pedig akkor, ugye,  maga is el akart távozni, amiatt a dolgozat miatt… Nemde? Nem várva választ, így folytatta.  Aztán itt van a két szerencsés autóbaleset, a lekésett repülő, ami maga nélkül robbant fel… És a legbosszantóbb, ez az utolsó eset… Mikor már odafent – a Területileg Illetékes Halálozási Hivatalban – is felfigyeltek a maga ügyére, és maga a Körzeti Főhalál adta ki az utasítást, hogy zárjuk le haladéktalanul az ügyét, a maga gondolatait figyelő rendszer szerint éppen a családjához készült hazaindulni…
– Otthon vártam, több órán át, mikor kiderült, hogy maga egy másik családhoz tért haza, méghozzá vidéken, ahova nincs is területi illetékességem…
Átvillant az agyamban, hogy tényleg… egyszer, hazafelé menet, teljesen érthetetlenül és számomra is váratlanul, felugrottam a pályaudvaron a vonatra, hogy láthassam a barátnőmet és a kisfiát… Most mi lesz? – kérdeztem fogvacogva…

A kis hölgy lemondóan legyintett.
– Tudja a halál! Illetve, még az se… Nem érek rá most magára! Állást kell keresnem, sürgősen! A főnököm megsúgta, hogy az egészségügyi reform kapcsán a mi hivatalunkat is átszervezik és nagy leépítések várhatóak. Még az is lehet, hogy a NAV valamelyik halálosztó részlegéhez csapnak minket. Bár, ott sem fenékig tejföl már! Egy barátnőm abban a csoportban dolgozik, ahol a korrupt képviselőkre és köztisztviselőkre kéne a szívbénulást hozniuk vagyonnyilatkozattal, miegymással… és meséli, hogy a heti tervük teljesítése csak azért sikerült, mert egy pacák halálra röhögte magát rajtuk… De engem még oda se igen vennének át… így ötvenen felül az ember már nem kell sehova… Tudja, még a számítógéphez sem értek, látja, a maga adatai is ezen a régi kartonon vannak feljegyezve! Talán, ha valami átképzőre beiratkozhatnék…
Közben a szerelvény befutott a Kossuth térre. Elköszöntem a hölgytől és kiszálltam. Még láttam, hogy filctollával tűnődve köröz az Előjegyzések rubrika fölött, de aztán csüggedten vállat von és elteszi a kartonomat.

Kiléptem a térre. Szememet a Parlament monumentális épülettömbjére emeltem. Valahol benn, az ülésteremben a honatyák sokadjára mondták a magukét az egészségügy átszervezéséről, az álláspontok nem közeledtek egymáshoz, csak a hangzavar nőtt. Korábban, mint állampolgár, megvallom, bosszankodtam ezen. De most boldogan mosolyogva latolgattam, mennyi ideig rághatják még a gumicsontot, érdemi döntéshozatal nélkül…
Feltámadt bennem az örök élet reménysége. Ezt eddig még az egyháznak sem sikerült elérnie… De a honatyáknak igen! Kezdek hinni a demokráciában!

FacebookTwitter

Google

nincs ko

Hétfő hajnalban

Kéken dereng az ablak, 

s a függöny huzattól lendül,

mikor a konyhaajtót nyitom.

Gyufa sercen, miniatűr fáklya

és belobban a gáz lidérces lángja,

majd sziszegve, surrogva erőre kap,

jelzi, hogy kezdődik már a nap.

Új hetet mutat a naptár,

agyam zsong, mint a kaptár,

teendőkkel, gondokkal teli.

Gyógyszert adagolok, lassan, 

méricskélve, aztán jön a kávé,a reggeli…

Kenyeret pirítok, tojást is sütök.

Ezzel pár percet csendben elütök,

úgy teszek, mintha fontos lenne

nekem az egész. 

S nem tudná valahol a józan ész, 

hogy hiába is erőlködik még

 egy öregember,aki élni már nem tud, 

halni egyelőre nem mer…

-Maradék illúziókból építgetni házat?

Fölösleges! Jöjjön az alázat,

fogadd el az elkerülhetetlent!

- súgja egy hang, de aztán elhallgat…

Dacos fénysugártól telibe találva

vörösen felragyog a keleti ablak.